Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A vágási népiskola kialakulása

A vágási népiskola kialakulása

A vágási iskola első írásos említése 1786-ból való.55 Ebben az időben Er­délyben 140 magyar anyanyelvű iskola működött. Nem kizárt viszont, hogy már korábban is létezett iskola. A falu társadalmi összetétele (többségben lófők és darabontok), a nemesek viszonylag nagy száma arra enged következtetni, hogy igény volt az írás-olvasás elsajátítására. A XVII — XVIII. században a vágási és dobói ifjak jelen vannak Erdély hírneves kollégiumaiban:

-    1682-ben Vágási János Nagyenyeden tanul, a bejegyzés alapján később Küküllőváron tanító (skólamester)

-    1712-ben Dobai István, 1728-ban Dobai Dániel (politicus), majd 1743-ban Dobai András jelenik meg a Matricula Studiosorumban.56

-    1692 és 1753 között Dobóból és Vágásból összesen tizenöten tanul­
nak a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumban, a jezsuiták iskolájában. Az utolsó gimnáziumi osztályt, a syntaxist a következők végzik el: 1693-ban Johannes Diós, Johannes Jósa és Stephanus Antal, mindhárman Vágás­ból,   1694-ben  Johannes  Demeter vágási  nemes  (17  évesen),   1695-ben Martinus Lukács Vágásból, 1702-ben Dobai Mihály Dobóból, és Vágási Mihály Vágásból, 1735-ben Székely János Vágásból. Ugyanebben az iskolában tanulnak még a gimnázium évkönyvének tanúsága szerint:

Szabó András Vágásból (1731), Dobai Mihály Vágásból (1736), Diós Mihály Vágásból (1736). Stephanus Antal Dobóból (1730), Jakab Mihály Dobóból (1748), Dobai Ferenc Dobóból (1753) és Dobai Mihály Dobóból (1753).57

-    1818-ban Szélyes István és Szélyes Mihály neve jelenik meg a gimná­
zium évkönyvében, a származási hely feltüntetése nélkül. Gyanítjuk, hogy a
három falu valamelyikéből származnak (valószínűleg Bétából).

A XIX. század közepén Erdély-szerte a magyar falvak nagy többségében működött legalább egy népiskola.58 Az erdélyi népiskolai hálózat láncszeme a vágási és bétái felekezeti iskola. Az oktatás különösen az Eötvös József közoktatásügyi miniszter idejében elfogadott törvény hatására pezsdült meg, amikor a 6-12 éves gyermekek tanítását kötelezővé tették. Szerencsésen érintette ebben a kérdésben az erdélyi egyházmegye falvait az a tény, hogy Fogarassy Mihály erdélyi püspök szívügyének tekintette az iskolakérdést, amelynek következtében az egyházmegyék papjai is törekedtek az oktatás minél jobb és hatékonyabb megszervezésére.

Szőcs János plébános 1871 őszén kerül a vágási plébániára. Miután számbaveszi a körülményeket, határozottan lát hozzá „nagyszerűbb tevékenység kifejtéséhez mind az iskola, mind a templom karba tartása"59 terén. Jó kezekbe kerül az iskola. Mai igazgatónak is dicséretére válna az az operatív és lelkes hozzáállás, ahogyan megszervezi a tanítást.

„1871. Nov. 12.: Kapunk az Udvarhelyszéki nevelés egylettől 60 darab mindenfele iskola könyvet a szegényebb sorsú gyermekek közt kiosztás végett."

„Nov. 14.: Hoztam az esperes Úrtól 50 darab abc, 30 káté, 20 d. bibliát, ugyanekkor Vágás és Béta számára 2 d. naplót."60

1871 november 26-án az iskolaházban ülésezik az egyháztanács, ahol megválasztják az iskolatanácsot. Ez a korabeli iskolaszék, a korabeli iskolák közvetlen irányítója és felettese. Igazgatója a falu plébánosa. Vágásból 4, Dobóból 4, Bétából 2 tagot választanak be. A tanács tisztázza az iskolakötelesek névsorát, a bírók pedig feladatul kapják a fűtés és a világítás megoldását az iskolában. Egyik héten a dobói, a másik héten pedig a vágási bíró gondoskodik erről.61

Hogy mennyire gondján viseli a plébános az iskolát, az kiderül az iskolatanács megalakítását követő feljegyzéséből: „vajha sikerdús működés követné lépéseiket."62

Az 1872. január 25-én történt „esperesi vizita" során a tanítással és a gyerekekkel teljesen elégedett az esperes úr, amely azt bizonyítja, hogy jól működik az iskola. Ez az eredményekben is megmutatkozik, ugyanis a március 25-én megtartott „examenten a gyermekek teljes számmal jelen voltak, a siker teljesen kielégítő.63

Az Eötvös-féle oktatási törvény a 13-15 éves gyerekeket is kötelezte az ismétlő iskolák látogatására. A vágási iskolaszék úgy határozott, hogy a nagyobb korosztály tanulói, az ismétlők, minden vasárnap reggel 8 órától 10-ig, délután 1-től 3-ig járjanak fel.64 (Az ismétlő tanulón nem a mai értelemben vett osztályismétlőre bukott tanulót kell érteni, ismétlők voltak az V-VI. osztályosok, akik azért jártak az iskolába, hogy az előző négy évben szerzett ismerete­iket rögzítsék, gyakorolják, ne felejtsék el.) Bár a törvény előírásai értelmében az ismétlők tankötelezettségi ideje már eleve rövidebb volt (nov. 1-től ápr. 1-ig), mint a mindennapi tanköteleseké (okt. 1-től május végéig), a heti egy napos foglalkozás mégis kevésnek mondható. Hasonló lélekszámú egyházközségben ugyanebben az időszakban az ismétlők hetente háromszor jelentek meg: szerdán, szombaton és vasárnap.65

Az Eötvös József közoktatás- és vallásügyi miniszter nevéhez fűződő 1868-as iskolatörvény következtében országos viszonylatban megnövekedett az iskolába járók száma, így természetesen az írni-olvasni tudók száma is. Nagy szükség volt erre, hiszen a statisztika megdöbbentő adatokkal szolgál: az 1870-es népszámlálás adatai szerint Udvarhely vármegyében a férfiak 28%-a és a nők alig 16%-a tud írni-olvasni. Erdély viszonylatában ez az arány 1848-ban alig haladta meg a 10%-ot.

Valószínűnek tartjuk, hogy e törvény hatására indult el Bétában is, Magyarország sok kis falvához hasonlóan a rendszeres oktatás, így a tanköteles gyerekeknek nem kellett többé a 3-4 km-re fekvő vágási iskolába járniuk. Egy 1873-ból származó jegyzőkönyv szerint az iskolatanács a régi iskolapadok, aj­tók, ablakok kicseréléséről rendelkezik, de a két falu, Vágás és Dobó egyre sürgetőbb gondja megfelelő iskolaépület létesítése: másképp nem lehet bizto­sítani az összes tanköteles beiskolázását. Mégis tizenhárom évnek kell eltelnie ahhoz, hogy érdemben is napirendre kerüljön az új iskolaház felépítése. Az egyháztanács bizottságot jelöl ki, amelynek feladata megtekinteni a frissen épült máréfalvi iskolát és tapasztalatokat, ötleteket gyűjteni. Az épülethez a tervet és a költségvetést egyszerű székely mester készítette, „de olyan minőségben, hogy abban a mérnökurak semmilyen kivetnivalót nem találtak."66 Mondanunk sem kell, hogy ezek után a főpásztorhoz felterjesztett építési tervet jóváhagyják. Áldozatos munkával sikerül a követ kihordani és 34.000 tég­lát kivettetni. Az építéshez szükséges pénz viszont nem kerül össze, aminek véleményünk szerint nem az érdektelenség az oka, hanem a szegénység. Talán túlzott a plébános elkeseredett kifakadása: „népünk szegény, de főképpen áldozni egy pár garast sem kíván, csak sírni és jajgatni tud, míg a zsidónál pálinkakurjongatás közt egy mind szegény, mind gazdag".67